„...betölti a földet”

Húsvét utáni 2. vasárnap hete

„Az Úr kegyelme betölti a földet...” – a vasárnap névadó zsoltárának kezdősora valami mindent átfogóra utal. Mi pedig ennek kapcsán szinte nem is tudunk másra asszociálni, mint a koronavírus járványra, amelyre egyre inkább mint az egész világon jelenlévő, a mindennapi életet drámaian befolyásoló jelenségre gondolunk. Aggodalmaink annyira megalapozottnak tűnnek, hogy készek vagyunk miattuk egyénileg és társadalmilag egyaránt olyan korlátozásokat elfogadni, amelyek más körülmények között elfogadhatatlanok volnának. Legtöbbünkre az is igaz, hogy ezt nem elsősorban saját magunk miatt tesszük, hanem nálunk veszélyeztetettebbek megfertőződésének megelőzése érdekében.

Mielőtt mindezeket a folyamatokat csupán valamiféle társadalmi-gazdasági folyamatok következményeként próbálnánk megmagyarázni, miért ne jelenthetnénk ki egyszerűen és kereszténységünket jellemző szabadsággal és magabiztossággal, hogy ez a hozzáállás a legkézenfekvőbb megvalósítása Jézus Krisztus parancsának: „Szeresd felebarátodat mint magadat!”? Miért is fontos ezt hangsúlyoznunk? Elsősorban azért, mert a minket körülvevő, sokszor heves viták hátterében, amelyek a korlátozások személyes, társadalmi és gazdasági hatásairól szólnak, egyetlen kérdés húzódik meg: „Megéri-e megtenni mindezt?” Számunkra a szeretet parancsának megvalósítása során éppen ez az a kérdés, amelyet nem teszünk fel. Egyszerűen megtesszük amit helyesnek gondolunk, mert ezzel bízott meg bennünket az a Jézus Krisztus, akit éppen ezen a vasárnapon mindannyiunk jó pásztoraként ünneplünk.

A hét igéje Jézus Krisztust ebben a minőségében állítja elénk saját szavaiban: „Én vagyok a jó pásztor. Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik” (Jn 10,11a-27-28a) Ezekben a mondatokban egyáltalán nem nehéz az analógiát megtalálnunk jelenlegi helyzetünkkel. Hiszen profán módon ugyan, de most is minden az élet megvédése, megőrzése körül forog. A keresztény élet szépségét ma abban fedezhetjük fel, hogy a mi erre szóló mandátumunk teljesen világos, a teljesítésére való készségünk – annak minden nehézsége ellenére – természetes, perspektívája pedig amellett, hogy magában foglalja a földi élethez való ragaszkodás természetes ösztönét, túl is mutat azon. Megszólaltatja ugyanis az igazi célt, az isten- és emberszerető földi élet felülmúlhatatlan jutalmát, az örök élet örömét. Tegyünk azért, hogy ez az üzenet a mi tevékenységünk által is valóban betölthesse a földet!

Wagner Szilárd, lelkész